Hosszú idő után elképzelhető, hogy felélesztem a blogot tetszhalott állapotából. Ezen post erejéig mindenképpen.

Az egész lényege egy kis önreklám a másik blogomhoz. Elvileg egy kissé személyesebb lesz, mint ez, de majd elválik. Mindenesetre ez a blog megmarad filmes, sorozatos, animes blognak, feltéve ha lesz kedvem ide írkálni.

Nem akarom húzni az időt, aki akarja majd olvassa, kommenteli. Akár mindkettőt.

Baromira régen jelentkeztem új írással, de ezt könyveljük el a nyár számlájára, meg az enyémre, mert őszintén szólva baromira lusta vagyok bármiről értelmeset írni. Kedvem sincs. Pont.

Viszont ahogy így rénéztem a blogra feltűnt, hogy így sokszor magasabb a nézettségem (haha, ami eleve kicsi, szóval nem értem miről beszélek), mintha írnék is valamiről. Egy darabig megtartom eme “jó” szokásomat még és nem írok semmit, hanem csak bámulom a statisztikákat, miközben valami fülemnek kellemes muzsika szól.

Még visszatérek. Addigis “Yippee-ki-yay, motherfuckers.”

Még az elején szeretném leszögezni, hogy baromira nem rajongok a sport animekért, ez talán abból is fakadhat, hogy fiatalabb koromban az akkor a tv-ben is futó, azt hiszem Tsubasa kapitány címet viselő foci témájú anime egy életre elvette a kedvem a műfajtól. Az Over Drive viszont kellemes csalódás volt, megérte a bepróbálást.

Egy 2007-es műről van szó, amiben 26 részen át kapjuk az arcunkba a pg-13 mókát. A téma pedig az országúti kerékpárversenyek. Már csak emiatt is “kötelezőnek” éreztem, hogy belenézzek, ugyanis régebben sokat hajtottam én is a drótszamarat.

A történet nagy vonalakban. Shinozaki Mikoto egy szerencsétlen elsőéves középiskolás srác, nem jó semmilyen sportágban, eléggé különc figura, nem is nagyon szólnak hozzá, nincsenek barátai sem, ráadásul a felsőbbévesek rendszeresen csicskázatják, amit ő készségesen végrehajt.Természetesen szerelmes egy lányba, Fukazawa Yuki-ba, már kisgyerekkora óta. Történetesen Yuki tagokat toboroz az iskola bicikli klubjába, de nem annyira jószándékból, mintsem a jutalék miatt, amit a bátyja ad majd neki, ha beválik a jelentkező. Mint az várható, Mikoto belép a klubba. Szép lassan összebarátkozik Yousuke-val, Yuki bátyjával, aki történetesen a “csapat” vezéregyénisége, illetve ott van még Kouichi is, a kissé visszahúzódó, mindig segítőkész csapatjátékos. Hősünk hatalmas tehetségnek bizonyul, szorgalmasan eddz, a csapat pedig készül az egy hónap múlva esedékes helyi utcai versenyre.

Ami nekem nagyon tetszett, az az volt, hogy nem csak a sport része dominál a sorozatnak, hanem erőteljesen jelen van a humor is. Ez főleg az első pár részben vehető észre, amikor Mikoto próbál beilleszkedni a csapatba, amikor elkezd beszélgetni Yukival, ahogy szépen lassan megküzd a kisebb hétköznapi problémáival. Ugyanakkor később is jelen vanna ezek az elemek, csak már nem ennyire dominánsak. Átveszi a humor helyét a dráma, mert abból is van bőven. Nagyon ügyesen keverték a műfaji elemeket, megfelelő időzítéssel és ami a legfontosabb, nem visznek túlzásba semmit.

Pozitívumként megemlíteném még a karaktereket, illetve a jellemfejlődésüket. Mindegyik karakter, akire kicsit is több időt szántak a sorozatban, annak kellően kidolgozott jelleme van, sosem egyoldalú, kétdimenziós személyiségek, ráadásul fejlődésre is képesek. Jó példa erre Mikoto, aki rengeteg változáson megy keresztül, több féle szempontból is. Megemlíthetném Yousuke-t is, aki mindig is kissé “önző” volt, a csapatjáték sosem volt az erőssége, de ahogy halad előre a történet, látszik, hogy ő is tud azért változtatni a dolgokon.

Ide írom még az openinget és az endinget. Az opening kellőképpen pörgős, tetszett, szépen animált, felpörget az epizód kezdetére. Az ending nemrossz, de miután megkapta a második verziót a sorozat, akkor már mindig áttekertem, egyszerűen nem illett a hangulatomhoz az a nagyon lassú szám oda a végére.

Abszolút pozitíumként lehet még felhozni azt, hogy a laikusoknak betekintést nyújtanak valamilyen szinten az utcai versenyek menetébe. Megtudhatjuk többek között, hogy hogyan is épül fel egy csapat, a csapaton belüli pozíciókat, illetve az egyes tagok szerepét a verseny alatt. Ezen felül ott van még a taktika, hogy hogyan lehet nyerni egy versenyen, az egyes tagok hogyan járulhatnak hozzá a győzelemhez. Persze, gondolom én, nem minden információ teljesen valós, de se igazolni, se cáfolni nem tudom.

Akkor jöhetnek a negatívumok, mert semmi sem tökéletes. Kezdésnek ott van a néhol baromira zavaró időhúzás, amitől a falra tudtam volna mászni. A régi Dragon Ball-os időket juttatta eszembe, de szerencsére itt nem megy ez sok-sok részen keresztül. Végülis túl lehet lépni rajta.

A másik a néhol baromi rosszul elhelyezett flashbackek voltak, amik igaz, hogy segítettek jobban megismerni a karakterek múltját, de mondom, néha baromi idegesítő volt, hogy pl a verseny közepén ezzel megy az idő.

A harmadik a verseny, ami durván 10-13 részen keresztül tart. Na most ezt szerintem le lehetett volna faragni 9-10 részre is, kicsit átalakítva a részeket, máshova elhelyezve a flashbackeket. Igazából annyiban volt ez zavaró, hogy sokszor félbeszakították az eseményeket. Amikor már újra rápörögne az ember a versenyre, akkor megint kirántanak minket és újra mást nézünk.

Az utolsó amit felhoznék, az pedig az, hogy a sorozat egyszerűen folytatásért kiált. Sajnos a mangát nem olvastam, de az egyik kolléga beszámolójából megtudtam, hogy annak nem így van vége (mellesleg az egész sorozat ugyanígy kezdődik, ugyanazzal a rövid képsorral). Nos, ezt döntse majd el mindenki maga, hogy rossz-e, vagy nem, de én el bírnék viselni egy második évadot.

Végszónak annyit, hogy bátran ajánlom mindenkinek, izgalmas, humoros sorozat, amiben dominál a biciklizés, de ugyanakkor tanulságos történetet is kapunk. Nem csak sport anime rajongóknak lehet szórakoztató, jó példa erre az enyém, szinte kedvet kaptam újra a kerekezéshez. Sport anime rajongóknak kötelező választás lehet. A pontszám pedig 8/10.

Még a múltkor eldöntöttem, hogy nem fogok részenként blogolni semmit, egyszerűen nem az én műfajom, hogy minden epizódról írjak egy oldalt, meg időm sincs rá. Helyette összedobok majd időnként egy-egy ilyen postot. Na akkor jöjjenek azok a sorozatok, amiket jelen pillanatban követek:

- Wolf’s Rain: A 6. résznél járok, anno elkezdtem már egyszer, de valamiért félbehagytam. A történet tetszett már akkoris és a karakterek nagy része szimpatikus is volt, de akkor is az volt vele a bajom, mint most, hogy egyszerűen baromira lassú. Legalábbis nekem. Ami érdekes még, hogy itt zavar a lassúság, de más sorozatnál meg kifejezetten tetszett.

- Code Geass R2: 13 rész után annyit mondok, hogy WTF. Nem tudom pontosan most, hogy melyik rész volt az iskolai filler, de az nagyon nem kellett volna, kicsit fel is húzott agyilag ott a sorozat, de utána szerencsére jobbra fordultak a dolgok. Attól az egy résztől eltekintve szerintem tartja az első évad színvonalát, néha baromi jó dolgokat húznak meg a készítők, egy-két alkalommal viszont mellényúltak, de összességében pozitív az összkép idáig.

- Macross Frontier: A Macross Zerot imádtam és már akkor eldöntöttem, hogy meg fogom nézni az eredeti sorozatot is egyszer, plusz a Plus is rajta van a listán. A Frontiert viszont nézni kell, ha már most megy, és milyen jó választás volt. A sorozat látványorgia, ezt nyugodtan elismerheti mindenki, baromi szépen animált, látványos, néha BSG-re emlékeztető harcjelenetekkel. A karakterek többsége szimpatikus, bár főhősünk mintha kissé nőies lenne. Mondjuk ez teljesen lényegtelen, a sorozat a 10. részbeli kikacsintásával (a filmforgatásról beszélek, amikor a Zero-t forgatják) teljesen megvett kilóra, úgyhogy bármilyen szar lesz a folytatás én végignézem. A 13. rész jön majd most nálam, kissé ezzel is lemaradtam.

- Soul Eater: Megintcsak le vagyok maradva, egyrészt mert a Rumbel féle verziót követem, másrészt meg belefér, hogy várni kell rá, úgyis van mit nézni mellette/helyette. Jó kis ökörködés ez, ahogy azt már írtam korábban is. Viszont a Black Star – Tsubaki páros bekerült a kedvencek közé azután a rész után, amikor Tsubaki megmutatta, hogy tud ő is harcolni, méghozzá nem is akárhogy.

A legnagyobb élményt a végére hagytam, ez pedig nem más, mint a:

- Tengen Toppa Gurren Lagann: Érdekes kis sorozat, iszonyat hangulat árad belőle, baromi szép és jobbnál-jobb karaktrekkel pakolták tele. Az már más kérdés, hogy egyik sem normális, a történet is vicces és úgy általában a sorozat nem veszi magát komolyan, de ez tetszik benne nagyon. Modjuk ez főként az első felére igaz, mert a későbbiekben áthajlik drámába főképp, az egy-két viccesebb jeleneten kívül nem volt az, mint az első 14-15 résznél, hogy könnyesre röhögtem magam. Most így 19 rész után baromi elismerően bólogatok, hogy ez bizony kurvajó és benne lenne a top10es listámban, feltéve ha csinálnék listákat. Ja igen, mégvalami. Azt már az elejétől fogva gyanítottam, hogy Rossiu egy köcsög, de most már végképp beigazolódott az elméletem. Die Rossiu, DIE!

A közeljövőben megpróbálok valami értelmeset összehozni a Gankutsuou-ról, mert pár napja fejeztem be, de még erőt gyűjtök, hogy ne komplett baromságokat írjak róla. Baromira tetszett, éppen ezért ‘csak jót, vagy semmit alapon’ próbálom megírni majd a véleményemet.

Ultrabrutál Punisher trailer egyenesen a Comic Con-ról. A bodycount megvan, a zene is passzol szerintem, ráadásul Ray Stevenson kurvajó választásnak néz ki eddig. Várós.

Végre van olyan trailer, amibe nem pofáznak bele a háttérből, szóval lehet nézni a legújabb Miyazaki film előzetesét.

Ütős kis Watchmen trailer, remélhetőleg a film is ütni fog rendesen. Nem is érdemes a részletekbe menni, a hangulat egyelőre megvan.

Anno láttam a trailerét ennek a filmnek, amiből nagyjából leszűrhető volt, hogy mit is kaphatunk majd, ha megnézzük. Az ígérteknél se többet, se kevesebbet nem nyújtott és ez jól is van így.

Benjamin Finnegan kincsvadász, elvált a feleségétől, Tesstől. Annak a 18. században elsüllyedt spanyol hajónak a rakományát keresi, amit “a királynő hozománya”-ként emlegetnek. Ez baromi sok aranyat, drágakövet és mindenféle értékes cuccot takar. Egy a baj, mégpedig az, hogy Bennek baromi sok a tartozása, kb 60000$-al lóg a helyi nagymenőnek, akit TapsiHapsiként (igazából fogalmam sincs minek fordították a szinkronban, az eredetiben Bigg Bunny, de a kritikában marad tapsiHapsi) ismernek és rapper. Ráadásul nem nézi jó szemmel, hogy Ben elsüllyeszti a hajót is, amivel keresték a kincset, a pénze meg benne áll a kutatásban. Amikor azonban Nigel Honeycutt, a multimilliárdos Kay Westnél köt ki, Ben meglátogatja. Persze Nigelnél dolgozik a volt neje is, de Ben meggyőzi Nigelt, hogy keressék meg a kincset, hisz ehhez ért ő igazán. Pontosabban a kincskereséshez, az ahhoz való pénzszerzéshez, illetve a harmadik kérdésre a felesége megadja a választ. TapsiHapsi persze felbérel egy riválist, bónuszként megfenyegeti Bent, hogy neki bizony kell a kincs.

Ennyi lenne hát a hatalmas történet. Nem egy nagy eresztés, de nem is vártam semmi komolyat ehhez a filmhez. A színészek sem teljesítenek valami egetrengeten karaktereik szerepében, de van akinek ez csupán rutinmunka. Donald Sutherlandről beszélek. Ugye Kiefernek baromi jól megy az egyszemélyes hadsereg megformálása, Donaldnak pedig csupán ki kell ráznia a kisujjából a milliárdos úriembert. Aztán ott van még Matthew McConaughey, aki hozza a kívül-belül szörfös dude-ot, semmi extra, maradjunk az átlagosnál, van pár jobb pillanata azért. Kate Hudson játéka nekem viszont tetszett, ráadásul elbűvölő is tud lenni indennek a tetejébe. Sidekicknek van egy Ewen Bremmerünk, Alexis Dziena pedig szállítja a tipikus eyecandyt.

Amiért működött nekem ez a film, mert egyrészt kevés kalandfilmet kapunk mostanában, másrészt pedig baromi jó trópusi hangulat árad az egészből, a helyszín gyönyörű, az egész könnyed, nem akar láthatóan semmi mélyebb gondolatot beleszőni az egészbe és ez jól is van így. A szép látványon kívül kapunk még rengeteg víz alatti képet, ami megintcsak jó, aztán van egy kis csihi-puhi, üldözés, futkározás meg akció, ahogy az lenni szokott és kell is.

A film jellegéből adódóan az egyik negatívum, hogy nem nagyon ismerjük meg a karaktereket, holott azért szereznek egy-két jobb pillanatot így is (pl a meleg szakácsokon lehet azért vigyorogni néha), a másik pedig, hogy jellemfejlődést ne várjon senki. Ezt már nem is írom a negatívumok számlájára, mert nem is vártam, de gondoltam megemlítem. Még idevésem, hogy az egy-két következetlenségen és szerintem hülyeségen, illetve hibán kívül a történetben nem kívánok nagyon negatívumokat emlegetni.

Végszóként annyit, hogy egy unalmasabb délutánra ajánlható a film, vagy azoknak, akik csupán kikapcsolódni akarnak, de túl sokat gondolkozni nem. Kincskeresős-kalandfilmes embereknek is megérhet egy próbát. Részemről 5/10, lévén egyszer simán jó volt, de az újranézése nem valószínű.

Netezgetek itt éjszaka nyugodtan (többé-kevésbé), amikor ráakadok erre az oldalra. Egy igazi gyöngyszemről van szó, bár nem mai darab. Néhányan lehet, hogy ismerik is. Én konkrétan ezen “post” elolvasása után (és közben is) sírtam a röhögéstől. Amúgy nem vagyok Mac meg Apple utáló, Ipod-om is van, meg szívesen beruháznék egy MacBookra, de a gyerek egyszerűen vicces, függetlenül attól, hogy baromira tapló stílusban ír.

Looks like your Macs aren’t perfect after all, which leads me to my second point:

2. Fuck you.

Itt van még egy összehasonlítás, iPhone kontra Nokia E70.

You’ve probably never heard of the E70 because Nokia’s marketing team is busy finding every last dick in the universe to suck, so I’m going to do their job for them and tell you about this product. And no, I’m not being paid to do this. I’m just tired of the iPhone fanboys shooting huge sticky wads and high-fiving each other (literally) over their stupid cellphones.

First of all, the E70 has a full keyboard, not some shitty stripped down, tap-and-pray smudgy piece of shit. Nokia uses a technology that’s even more advanced than the iPhone’s tap screen, allowing you to actually feel the keys you press as you’re pressing them! The technology is called “tactile response,” and it allows you to do things like dial a phone number without staring at your screen like a shit-chucking ape. In fact, every other cellphone ever made has this technology, sometimes called “buttons.”

Azt még ideírom, hogy nem csak az applet szidó írások vannak, elég változatos a felhozatal.

Na ha már volt trailer korábban, akkor kipakolom a készülő játékról is a gameplay videot. Engem nem győzött meg, de ha belegondolok, hogy a filmből-játékot, illetve játékból-filmet adaptációk általában szarok, akkor nem is várok sokat.

Kicsit későn, de én is kiteszem a 22. Bond film trailerét, igaz csak gagyi youtubeos videoként. Aki akarta, az már úgyis megnézte valahol. Meg amúgyis elérhető már HD-ben is.

Akció az lesz bőven, ahogy elnézem, csak remélem most azért nem olyan “favágó” Bondot kapunk, mint a Casino Royaleban. Nembaj, azért várom.

Nézegetem nyugisan a blog archívumát, részben azért, hogy egy esetleges témaváltásnál melyik mutatna jól, erre mit találok? Jópár filmes írásnál eltűntek a képek. Pedig határozottan emlékszem, hogy amikor áthoztam a régi címről a postokat, akkor feltöltöttem a képeket is. Most tölthetem fel újra szépen ezeket, pedig kurvára nincs kedvem feltölteni!

Azért is köszi a wordpressnek, hogy nem lehet ám csak úgy egy új témát feltölteni, ha az egyszeri júzernek olyan kedve van és még talált is egy pofásan kinézőt. Nem, legyen saját tárhelyed, külön domain, ott azt csinálsz amit akarsz. Ez kurvajó amúgy, mert az ingyenes tárhelyek szarok, fizetni meg jelen pillanatban nem fogok ilyesmiért, ha meg már ezért fizetnék, akkor vennék domain nevet is. Mindegy. Részben meg én vagyok béna.

Szóval duplán a kurva életbe. A szokásos whiny postot olvastátok.

Íme itt van egy újabb film, aminél feltűnik Judd Apatow neve. Mondjuk itt “csak” mint producer volt jelen, de olyan filmeket köszönhetünk neki, mint a Felkoppintva (Knocked Up), vagy a 40 éves szűz (The 40 Year Old Virgin), sorozatfronton pedig a nagyszerű Freaks and Geeks-et és az Undeclaredet. Még meg kell említenem a Superbad-et, mert az is az utóbbi idők egyik legjobb vígjátéka és azt ugyan nem rendezte, de ott is, mint producer azért jelen volt.

Az elvárásaim megvoltak tehát a Forgetting Sarah Marshall-al szemben is, egyrészt, mert Apatow a nevét adta hozzá, másrészt, mert megint feltűnik jópár színész, akikkel szívesen dolgozik együtt, legnagyobb örömömre. Nem akarom hosszasan sorolgatni a neveket, de például Jonah Hill, vagy Bill Hader, aki a Superbad egyik idióta rendőrét nagyszerűen alakította, plusz nem utolsó sorban Jason Segel, aki az írói munkálatokban is részt vett. A rendező pedig az a Nicholas Stoller, aki anno az Undeclaredből is rendezett három részt.

A történet eléggé egyszerű. Peter Brettert dobja a barátnője öt évnyi együttélés után. A nő nem más, mint Sarah Marshall, sikeres sorozatszínésznő, aki egyszerűen ráunt a srácra. Peter zeneszerző, ő írja abba a sorozatba a zenét, amiben Sarah játszik. Miután lapátra tették, meglehetősen összeszakad, majd átlép abba a stádiumba, amikor megdug mindent, ami mozog, de ez sem tudja túlságosan felvidítani. Barátai unszolására vakációra megy, elutazik hawaiira. A szállodában összefut Sarah-val, pont a megfelelő személlyel, de eldönti, hogy marad. A napjait főként piálással és siránkozással tölti, de azért közben megismerkedik a szálloda egyik recepciósával, Rachel-el, akivel szép lassan egymásba gabalyodnak. Plusz talál jópár barátot a helyiek és az éppen ott nyaraló fiatal házaspár személyében.

Mint ahogy az lenni szokott, itt is megkapjuk majd a hepiendet, de szerencsére nem térdig érő nyáltengerben tocsogva teszik mindezt. Az tény, hogy ez egy, a megszokott fordulatokkal operáló, ám meglehetősen jó kis romantikus vígjáték, de egyszerűen a humort annyira jól vegyíti bele a történetbe, hogy minden hibáját képes vagyok elnézni, egyszerűen az altesti humor megdobja az egésznek a hangulatát. De a többi vicces jelenet is rendben van, a néhány hangosan röhögős jeleneten kívül én szinte végigvigyorogtam a filmet, jónéhány esetben a szereplők szerencsétlenkedése miatt, de van egy-két meglehetősen jóféle, idézhető beszólás is. A humor mellett van egy kis drámázás is, amit nem éreztem erőltetettnek, sőt meglehetősen ügyesen volt megoldva, meg jellemfejlődés a film végére főhősünk részéről.

A két női főszereplőről annyit mondanék, hogy baromi jó választás volt mindkettő. Egyrészt Kristen Bell, mint Sarah Marshall. Tipikusan azt a fajta nőt játssza, akit nem bírok elviselni. Ettől függetlenül örültem, hogy rá jutott ez a szerep, holott kettejük közül most ő nyújtotta a gyengébb alakítást szerintem. Aki viszont nagyon kellett ide, az Mila Kunis. Egyszerűen jobb volt, baromira szerethető karaktert alakított, ráadásul gyönyörű, egyszerűen jó volt nézni. Itt is fennáll a ‘minden hibáját elnézem’ eset.

A Russel Brand által hozott Aldous Snow figuráját még meg kell itt említenem, mert ő az egyik legnagyobb humorforrás az egész filmben, akit nem lehet utálni, bármennyire is akarnánk.

Végszónak pedig annyit, hogy én baromi jól szórakoztam, szerintem a közeljövőben újra is nézem valamikor. Pontszámnak erős 7/10, érdemes csekkolni, egy próbát megér és egyéb közhelyek.

]]> http://imnotprepared.wordpress.com/2008/07/13/forgetting-sarah-marshall-lepattintva/feed/ 2 bruti http://imnotprepared.wordpress.com/2008/07/13/harold-and-kumar-escape-from-guantanamo-bay/ http://imnotprepared.wordpress.com/2008/07/13/harold-and-kumar-escape-from-guantanamo-bay/#comments Sun, 13 Jul 2008 00:07:01 +0000 bruti http://imnotprepared.wordpress.com/?p=205 ]]>

Nem is olyan rég írtam a Kalandférgekről, aminek azóta sikerült megnéznem a második részét is és nem kellett csalódnom, mert hozza ugyanazt az elvetemült idiótaságot, amit az első rész is kitűnően szállított. Akinek már az is megfeküdte a gyomrát, az szerintem ne is olvasson tovább.

Az elejére még annyit, hogy a rendező ezúttal nem Danny Leiner, hanem Jon Hurwitz, aki az előző résznél író volt, itt azonban már író, rendező és producer is egyben.

A történet ott folytatódik, ahol az előző részben véget ért, történetesen “hőseink” készülnek Amsterdamba, csakhogy a repülőn kisebb bonyodalomba keverednek, amiért Kumar nem bírja ki, amíg a fű “fővárosába” érnek és rágyújt egy vicces cigire egy fura pipa segítségével, amit a terroristákra lelkesen vadászó utazóközönség egyből bombának néz. A két szerencsétlent lekapcsolják és egyből be is varrják őket Guantanamo Bay-be, ami egy maximális biztonságú börtön és a szokásos rizsa. Miután megkínálták és majdnem megetették őket az őrök egy “cockmeat sandwich”-el, egy éppen kitörő szökési kísérletnek köszönhetően meglépnek a börtönből. Elindulnak hát, hogy bizonyítsák ártatlanságukat. Többek között.

Na most a humor megint ugyanolyan elborult, ahogy én azt elvártam, néhol volt pár eléggé hangosan röhögős rész, de többnyire csak végigvigyorogtam a filmet. arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a költségvetésből mennyi pénz ment el fűra, mert tuti, hogy nem voltak tiszták az írók.

A színészek közül említést érdemel John Cho és Kal Penn, na meg Neil Patrick Harris, de nem feltétlenül a hatalmas alakításuk miatt, egyszerűen bírom ezt a három idiótát. Külön kiemelném még a nyomozást vezető faszit játszó Rob Corddry-t, mert ahhoz is tehetség kell, hogy egy ennyire buta embert a vászonra vigyünk. Köszönöm, hogy láthattam.

Az azért még látszott, hogy a film ráment az emberi hülyeség kifigurázására rendesen, főleg amerika kapja az áldást, de hát ott játszódik a történet. Elővesznek jónéhány közhelyet, például a nagydarab néger figura, a koreai család, az arabnak nézett indiai, aki terrorista, a paraszt amerikai, a buta amerikai, a buta amerikai ügynök, Bush, a fű és még lehetne sorolni.

Ha nagyon negatívkodni akarnék, akkor felhozhatnám, hogy egy teljesen elszállt film, meg a történet másodlagos, az egész csak egymásra dobált jeleneteknek tűnik, tele altesti poénokkal. Ideírhatnám azt is, hogy ez marhára rétegfilm, tuti lesz jópár ember aki majd nem bírja elviselni.

Viszont én nem akarok túlzottan negatívkodni, meg amúgyis egész jól szórakoztam, úgyhogy kiszórok egy 6/10-et, mert ennyit megérdemel részemről, nekem az első rész valamivel jobban tetszett.

Miközben az egyik haveromnak keresgéltem youtube-on videókat a Macross Frontier-ből, hogy mégis nézze már, mert ez egy jó kis sorozat, meg amúgy is szereti a sci-fi-t, akadtam erre a videóra. Úgy látszik nem csak én éreztem hasonlóságot a Macross F és kedvenc tv-s sci-fi sorozatom között, és ez valószínűleg kimerül a látványban és hangulatban, mert a karakterekben semmiképpen nincs sok közös.

Íme a video:

Kéretik nem elspoilerezni a BSG 4. évadát kommentekben, köszönöm.

Az egész sorozatot random kezdtem el nézni, semmit nem tudtam róla, csak a Random Curiosity-n láttam a 3. évadjából pár képet, és megtetszett, gondoltam ez jó lehet, kardozós-varázslós fantasy. Utánanéztem, csak 13 rész, ok, akkor belenézek. A belenézésből végülis egy gyors dara lett, mert még éjszaka befejeztem az 1. évadot.

A történet annyi lenne, hogy kapunk egy másik világot, ahol mindennapos a mágia, vannak varázslóiskolák, mondhatni tipikus fantasy környezet. Louise Francoise az egyik főszereplőnk, akinek a “beceneve” Zero Louise, utalva ezzel arra, hogy egyetlen értelmes varázslatot sem bírt még végrehajtani, szívatják is ezzel ezerrel. Ja igen, az iskola, ahol a történet játszódik Tristeinben található (igazából ennek majd csak később lesz jelentősége). Főszereplőink másodévesek és éppen készülnek a familiárisaik (szolga kb) megidézésére. Itt kerül a képbe Hiraga Saito, aki egy hétköznapi japán fiatal, de Louise őt idézi meg, ezáltal szintén nevetség tárgya lesz, hogy egy közember lett a szolgálója. Ezután nyomonkövethetjük a mindennapi életét az iskola lakóinak, Saito beilleszkedését és Louise dührohamait, meg azért van valami átívelő szál is, ami az évad végefelé csúcsosodik ki, addig meg lehetősen epizodikus jelleggel halad előre a történet.

Hőseink különféle bonyodalmakba keverednek, illetve a hercegnőtől kapnak feladatokat, szóval nem telnek unalmasan a napjaik.

Az egyik erőssége a sorozatnak, azok a karakterek. Ugye loliból nincs hiány (sajnos), ott van például Louise, aki nagyszájú, üvöltöző, üti-vágja Saitot, de közben azért szépen lassan beleszeret. Aztán kapunk csendes lolit, Tabitha személyében, aki az egyik legjobb mágus a diákok között. Esetleg Montmorency (ilyen nevet), aki főként csak mellékszereplő, vagy a hercegnő, Henrietta is beleillik azért a kategóriába. Van tipikus kedves, aranyos, csendes szobalány, aki szintén ráizgult Saitora. Aztán a nem loli kategóriában indul Kirche, aki megintcsak Saitora kattant és meglehetősen nyíltan rámászik, de ezeken a részeken lehet a legjobban röhögni, mindenképpen az egyik legjobb mellékszereplő. Kapunk perverz öregembert Osmond igazgató személyében, meg egy nyálgépet, aki nem más, mint Guiche, aki még a varázspálca helyett is vörös rózsát használ. Kapunk pár ellenfelet is, egyikük Fouquet, a tolvaj, a másik pedig Ward, akik csak színesítik az egészet, jópár bonyodalmat okoznak azért. Direkt a végére hagytam Saitot, aki a másik főszereplőnk, és a humor nagyrészét szállítja a szerencsétlenkedésével, illetve Louise is jónéhányszor elveri.

A világ, amiben az egész játszódik, mondhatni tipikus fantasy világ, a megszokottól annyi eltéréssel, hogy Saito a mi világunkból érkezik oda, de nem ő az egyetlen, mint az majd kiderül, illetve különféle tárgyak is átkerültek. Persze láthattunk, már ilyet máshol is, de ebbe legalább változatosságot visz és nem is éreztem oda nem illőnek. Az egész szépen kidolgozott, hangulatos, amire az animáció is rásegít és nem utolsó sorban vicces.

A humorról. Ez a másik olyan dolog a sorozatban, amiért érdemes megnézni. Egyszerűen fergeteges, néha nagyon fetrengős, néha csak megmosolyogtató. Louise és Saito kapcsolata, illetve Kirche húzásai, egyszerűen kurvajó. Egyik leghatalmasabb rész, amikor Saito elnyeri jutalmát és meg”csókolhat”ná a hercegnőt, csak nem úgy, ahogy ő gondolja. Itt először csak néztem, majd elkezdtem sírni a röhögéstől.

A viccessége ellenére azért néha elég komoly problémákat is felvet, amiken azért el lehet gondolkozni (pl. a nemesek-közemberek közötti kapcsolat), de ez mégsem zökkent ki a hangulatból, meg úgyis jön valami vicceskedés, amin lehet majd röhögni.

A látványról elég, ha annyit mondok, hogy szerintem nagyszerű, szép élénk színek, tetszett a karakterdizájn is, meg úgy az egész összességében, eléggé kidolgozott, biztos megvan itt is, hogy a háttér, vagy a háttérben lévő karakterek nem annyira kidolgozottak, de megmondom őszintén, hogy nekem nem tűnt fel, nem is erre figyeltem, hanem a történésekre.

Az op egész jó, megnéztem többször is (alapból nem szokásom…), de az ed-et talán ha kétszer bírtam, illetve az utolsó részét még meglestem. Egyszerűen nem bírt lekötni. Akkor még ide jöhet az, hogy a zene is tetszett többnyire, néha iszonyat jó hangulatot keltett, a szinkronra nem fecsérelnék sok karaktert, mert az alap, hogy a japán szinkron nagyszerű, itt sem volt ez másképp, mindenkihez illett szerintem a hangja.

Negatívumokat nem nagyon akarok sorolni, mert alapból nem volt túl sok problémám, talán annyit vésnék ide, hogy az epizodikusság nekem alapból nem fekszik, de amikor már érezhetően belekerül valami átívelő szál is, ott valamit javult a helyzet. Ha nem lenne 2. meg 3. évad, akkor azt mondanám, hogy folytatásért kiált, meg még azt, hogy csak 13 rész, de mivel van folytatás, ezért ezt nem vetem fel. Az utolsó dolog, az talán az, hogy néhány karakter iszonyat idegesítő bírt néha lenni, de ez nem annyira negatívum, inkább csak azt vártam néha, hogy valaki vágja már tarkón xy-t.

Kicsit hosszúra sikerült, de még végszóként annyit, hogy hosszú idő után egy olyan sorozat, amit egyben végignéztem, lekötött, illetve folytatni is fogom. Ajánlom is a témára fogékonyabbaknak, vagy azoknak akik röhögni akarnak egy jót. Pontszámnak pedig 8/10.

Hol is kezdjem. Bevezetőt írni mindig nehéz, de talán annyi idefér, hogy mivel Batman rajongónak mondhatom magam, ezért kötelezőnek éreztem bevizsgálni a Hush-t, pláne amiatt, mert úgy hivatkoztak rá sokan, hogy az egyik legjobb és legszebben rajzolt Batman sorozat.

A készítőkről és a képregényről még így az elején. A Hush egy 2002-2003-ban megjelentetett DC Comics sorozat, pontosabban a Batman 608-as chapterétől a 619-ig tart. Magyarországon is megjelent, nem is drága, nekem ezután mindenképpen megvevős lesz.

A történetet Jeph Loeb írta, Jim Lee csodálatos rajzait bámulhatjuk az olvasás közben, amit Scott Williams húzott ki (inked, nem tudom hogy nevezik ezt pontosan) és Alex Sinclair színezte.

Még azt az elején leszögezem, hogy nem akarom az egész történetet részletesen, spoilerekkel bemutatni, mert nem látom értelmét és még hosszú is lenne. Ez az írás inkább amolyan kedvcsináló akar lenni.

Az egész ott kezdődik, hogy Batman kiszabadít egy kissrácot, akit Killer Croc rabolt el, 10M $-os váltságdíjat kért a gyerekért. Batman persze megmenti a srácot, megküzd Croc-al, miközben Catwoman ellopja a váltságdíjat. Batman követi, de valaki elvágja az egyik kötelet amivel “repked”, lezuhan, összetöri magát, majd kórházba kerül, ahova Alfred segítségével elhívják a gyerekkori barátját, Tommy Elliotot, aki megműti. Miután felépül a koponyasérüléséből, elkezdi kibogozni a szálakat, vagyis kezdené, de ehelyett mégtöbb furcsaságot tapasztal. Macskanőt követve eljut Poison Ivy-hez (a magyar nevére nem emlékszem már), akinél megint van egy kis balhé, Ivy meglép Metropolisba, de hőseink követik. Ezekután még lesz rengeteg kavarás, izgalom, harc, utazgatás, visszaemlékezés, egy kis összeesküvés, meg egy nagyszerűen vezetett történet. Nem akarok jobban belemerülni, mert spoilerek nélkül nem tudnám leírni.

A sorozat egyik nagy erőssége szerintem, a remek történetén kívül az, hogy rengeteg ismertebb, vagy kevésbé ismert szereplőt felvonultat, rengeteg ellenséget, de kapunk azért jópár szövetségest is. Mondok néhány nevet, csak így ömlesztve: Catwoman, Superman, Joker, Harley Quinn, Scarecrow, Clayface, Huntress, James Gordon, The Riddler (a kérdőjeles faszi), Nightwing, Ra’s al Ghul, Harvey Dent, Lois Lane, Robin.

A legszebb az egészben, hogy ezek a szereplők nem csak úgy oda vannak dobva, csak azért, hogy legyenek, hanem ügyesen vonják be őket a történetbe, mindegyiküknek van szerepe, némelyiküknek több is, mint ami elsőre látszik.

A másik pozitívum a rajzolás. Egyszerűen szép. Talán három chapterre mondtam azt, hogy nem tetszett, de a többi egyszerűen marhajó. Változó a stílus, de általában szép, egyszerű vonalvezetés, sok erős kontúrral, szép színekkel, ha olyan a helyet, akkor élénk, világos, de az éjszakai részek meg kellőképpen sötétek és nem csak a rajolásban. A visszaemlékezős részek pedig kissé elmosódottak, festményszerűek, homályosak, többnyire kevés, vagy csak egy-két szín árnyalataival megvalósítva.

Végszónak annyit, hogy pontszámot nem adok, nem látom értelmét, viszont ajánlatos legalább belenézni, mert mindenképpen a jobbak közé tartozik, jó történet, soksok szereplő, jó felvezetéssel, igényes rajzolás, a darkosabb hangulat is gyakran megjelenik, szóval érdemes elolvasni.

Tovább után még egy borító:

Így a pilot megnézése után már most leszögezhetem, hogy itt egy újabb anime, amit nem fogok követni. Leírom az okokat, de előtte a történetet röviden, már ami átjött belőle egy rész alapján.

Főhősünk Sahashi Minato, akit másodszorra sem vettek fel az egyetemre, ráadásul a hazaúton még a nyakába is esik egy nagy, de néhány jelenetben annál torzabb mellekkel rendelkező lány, akiről kiderül majd később, hogy ő egy sekirei, de mivel üldözik ezért a srácot a kezénél fogva rángatja maga után miközben menekül a szintén nem kis mellekkel rendelkező másik két lány elől. A lány neve Musubi és az ugye eddig tiszta, hogy ő egy sekirei, majd miután megcsókolta Minatot, a srácból Ashikabi lesz, a sekirei társa, akinek ezáltal kinőnek a szárnyai.

Az egész móka mögött az MBI nevű szervezet áll, mármint van valami küzdelem, a sekirei-k között, amiről sokminden nem derült ki eddig, illetve annyi mégis, hogy innentől kezdve nincs kiszállás és “csak egy maradhat”.

A pozitívumok közé tartozik az animáció, mert az tetszetős, szépen megrajzolt képsorokat láthatunk, de ennyivel nekem nem adja el magát a sorozat. Az op/ed ezen formája nem az én műfajom, úgyhogy ezt hanyagolnám.

Még ideveszem a mangát is, pedig nem olvastam, csak belelapoztam, de azt hiszem, hogy inkább annál maradok, már csak azért is, mert a sorozatban iszonyat sokat “cenzúráztak”. Talán úgy fejezhetném ki a legjobban, ha azt mondom, hogy a villanó mellekre/bugyikra vágyó közönség sem erre az animére fogja csorgatni a nyálát, az biztos. Elvileg meg ez biztosítaná a poénok jelentős részét, ez a másik ok, amiért hanyagolni fogom. Konkrétan az egész epizód alatt egyszer röhögtem el magam, de az is az orrvérzős poén miatt volt, viszont ezt saját retardságom számlájára írom. Egyszerűen mindig röhögök ezen az orrvérzős témán.

Nálam ez teljes érdektelenségbe fulladt, követni nem fogom, maximum epizódértékeléseket olvasgatok. Talán ha nem “pg-13″-ra csinálják, de nem is értem, hogy miért így adták ki. A pontszám pedig 3/10, jóindulattal.

Újra bebizonyosodott számomra, hogy jobb elvárások nélkül nézni bármit is, mert akkor semmilyen csalódás nem érhet. A Gotham Knighttól valamiért többet vártam, talán mert ez is az Animátrixhoz hasonlóan néhány rövidebb történetből áll, híres animestúdiók közreműködésével. Az Animátrix meg nekem személy szerint tetszett, plusz még ehhez ha hozzáteszem, hogy a Batman Begins volt az a képregényadaptáció, ami az utóbbi időben a legjobban tetszett, illetve a The Dark Knightot iszonyatosan várom már, akkor azért érezhető, hogy az elvárások már alapból megvoltak.

Azt már csak mellékesen írom ide, hogy a WP-s animebloggerek köreiben nem láttam, hogy nagy érdeklődést mutattak volna a Gotham Knight felé, ezért ha más nem, hát majd én leblogolom. Valaki még talán kedvet is kaphat hozzá.

Mint mondtam, az anime néhány rövid történetből áll össze, konkrétan 6 történetről van szó. Nézzük akkor ezeket egyesével, röviden.

- Have I Got A Story For You: Az alapötlet jó, mert arról van szó, hogy négy deszkás kölyök meséli egymásnak, hogyan találkoztak Batmannel, mindegyik máshogy meséli persze, másnak látta a bőregeret. Sajnos itt vérzik el az egész számomra, mert ahogy Batmant ábrázolják, az eléggé érdekes. Nem a látványról beszélek, mert ebben a tekintetben az egyik legszebb epizód, a Studio 4°C kezei közül került ki, nem mellékesen. A karakterdizájn érdekes, elborult, de pont ez tetszik benne.

- Crossfire: Két nyomozó szállít egy rabot Arkham Asylumba, majd visszafelé egy leszámolás kellős közepébe kerülnek. Persze Batman lerendezi az egész bagázst, ahogy kell. A történet nem egy nagy eresztés, de mit várjak 10 perctől? Az epizód egyértelműen az akcióra ment rá, nincs is ezzel baj, szép, pörgős, látványos. A látványért a Production I.G.-t dícsérhetjük egyébként.

- Field Test: Kedvenc denevérünk egy új találmányt tesztel élesben, aminek segítségével elég nagy előnyhöz jut, mondhatni golyóálló lesz. A látvány itt is bejött, szép letisztult, egyszerű vonalvezetés. A Bee Train jegyzi egyébként.

- In Darkness Dwells: Sötét, hangulatos epizód, amiben az emberek valamilyen vírus miatt hallucinálni kezdenek, feltűnik Scarecrow, Batman a föld alatt kutat, van egy kis harc is, csatornában rohangálás, a látvány megvan hozzá. Ha már mindhez odaírtam külön, akkor leírom, hogy ez meg Madhouse munka.

- Working Through Pain: A legjobb rész, szerintem. Batman sebesülten vánszorog valami akció után, Arthurt hívja segítségül és közben a múltját látjuk, ahogy próbálja legyőzni a fájdalmát egy fakír nő tanításainak segítségével. A legszebben rajzolt epizód jelzőt simán rásüthetem, megérdemli. Studio 4°C epizód ez is, akárcsak az első, de itt már sokkal reálisabb karakterdizájnt kapunk, szép, letisztult vonalvezetéssel.

- Deadshot: Batman ezúttal Deadshot után kutat, aki nem mellesleg Gordon-t akarja megölni. A fickó mesterlövész, láthatjuk, ahogy az epizód elején leszed valakit. Az akciódúsabb epizódok közé tartozik. Eleinte nem tetszett itt a karakterdizájn, de a város és minden egyéb az gyönyörűen kivitelezett, a végére pedig a karakterek ábrázolása is megtetszett, az utolsó harc pedig mindenképpen a jobbak közé tartozik. Szintén Madhouse cucc.

Az látható, hogy rengeteg stúdió közreműködött a Gotham Knightban és az animációval nincs is probléma, a látvány többnyire tetszetős, egy-két kivételtől eltekintve tetszett minden epizód. A szinkronhangokról röviden annyit, hogy Batman hangjaként Kevin Conroy jó választás volt, a többiek meg többnyire jó munkát végeztek, rendes iparosmunka. Igazából az a baj, hogy nincs összehasonlítási alap, úgyhogy be kell érni az angol hanggal.

Egy-két résznél éreztem azt, hogy itt most bizony kapufát rúgtak a készítők, de a kezdeti csalódottságomat folyamatosan mosták el az újabb epizódok és hiába érzem még mindig azt, hogy én nem ezt vártam, és nem teljesen hozta azt a színvonalat minden téren, amit szerettem volna, összességében nem bántam meg, hogy megnéztem.  Kellemes átvezető lehet a két film közé (Begins és Dak Knight). Rajongóknak kötelező, másnak pedig, ha tetszett az Animátrix szerű történetvezetés, illetve felépítés, akkor ezzel is lehet tenni egy próbát. Részemről egy erős 6/10.

Űberdurva postert a népnek, igen. Zseniális, egyszerűen zseniális ez a poster. A film még egy hónapnyira van kb, pontosabban augusztus 7.én jön magyarországra. Íme a poster, meg a Gotham Knightról a közeljövőben írás lesz.

klikkre nagyobb.